Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, ahogyan mi, a nyugati kultúrában nevelkedett emberek gondolkodunk az arab nők helyzetéről: egyfelől azt gondoljuk, hogy a nők az arab világban el vannak nyomva, másfelől, ha például meghalljuk azt a szót, hogy hárem, egyből egy buja szerelmi fészket, féktelen orgiák színhelyét képzelünk magunk elé. Az arab nők életét még mindig hajlamosak vagyunk összemosni a hárem életével, de vajon képes-e az európai elme megszabadulni a régi meséktől, sztereotípiáktól, és hajlandó-e szembesülni az igazsággal?
Mit is jelent pontosan a hárem?
Bár nagyon kevés dokumentum maradt fenn a hárem életéről, a kutatóknak és a történészeknek már-már sikerült lerántani a leplet a témáról. A hárem szó arab eredetű, „szentet”, „tiltottat” jelent, de alapvetően nem a nők vonatkozásában. A hárem eredetileg az uralkodó magánlakosztályait jelölte, de ugyanígy hívták a hétköznapi életben a ház nők lakta részeit is, amely a férfiak számára tiltott terület volt, kivéve a közvetlen férfirokonokat, de még ők sem merészkedhettek be a hárembe, ha idegen női vendégek tartózkodtak éppen asszonyaiknál. A háremmel kapcsolatos elképzeléseink elsődleges forrásaként Az ezeregyéjszaka meséi szolgál, amely 1707 és 1714 között először franciául, Antoine Galland fordításában jelent meg, 12 kötetben. De e szó hallatán leginkább az Oszmán Birodalom udvari élete jut eszünkbe. Ebben az értelemben a hárem szó egyrészt jelentette a palota részét, ahová tiltott volt a belépés, valamint a hölgyeket, akik a háremben éltek, vagyis a női családtagokat, gyermekeiket, az ágyasokat és a szolgákat. A világ leghíresebb háreme az Isztambulban található Topkapi palotában volt, ahol a szultán 800 nőt tartott fogva. De háreme nemcsak a szultánnak lehetett, hanem gazdag uraknak is. Előfordult, hogy a háremben mindössze egyetlen asszony raboskodott gyermekeivel.
A hárem minitársadalma
A háremben szigorú hierarchia és etikett uralkodott: a piramis csúcsán a valide sultan, vagyis a szultánanya állt, aki a kis szultánfikat is nevelte. Mindig igyekezett vaskézzel uralni a háremet, de ha ő nem volt jelen, a szultán felesége töltötte be ezt a tisztséget. Mivel azonban sok szultán egyszerre több nőt is elvett, így aztán a háremben folyamatos belharc volt. A háremben rabszolganők szolgáltak. A férfi rabszolgák katonai vagy házi szolgák voltak, a nők pedig a háztartási munkában vettek részt. Az afrikai nők általában szakácsok voltak, míg a fehér rabszolganők különleges feladatokat láttak el: például kávét főztek és szolgáltak fel, megterítették a vacsoratálcákat vagy nevelték a család gyermekeit. A háremben élő hölgyek biztonságára az eunuchok vigyáztak, akiket már gyermekkorukban kasztráltak. A fiatal lányokat kisgyerekkoruktól kezdve arra nevelték, hogyan legyenek feleségek és anyák. Magasabb rangú háremnők (kalfák és uszták) felügyeletével kellett tanulmányozniuk az iszlám vallást, a török kultúrát, az udvari etikettet. Emellett társalogni is tanultak, kézimunkázni, írni-olvasni, táncolni, hangszeren játszani. Képzése végeztével az újoncból előbb ágyas, majd további tanulás után kalfa (szolgáló), illetve uszta (mester) lehetett. Ily módon e látszólag mozdulatlan társadalom esetenként szédítő karriereknek szolgálhatott színteréül: rabnőkből szultáni ágyas; az uralkodót fiúgyermekkel megajándékozó ágyasból a szultánt is hatalmában tartó, milliók sorsa felett döntő feleség válhatott.
Mi a helyzet ma?
Mint minden, e szokás is lassan a múltba vész. Persze még manapság is lehet hallani háremekről. Elég, ha kezünkbe vesszük Annick Cojean Kadhafi háremében című könyvét, és elolvassuk egy alig tizennégy éves lány megdöbbentő történetét, akit Moammer Kadhafi és emberei az iskolájából hurcoltak el, és éveken keresztül több tucatnyi nővel együtt tartottak fogva Tripoliban. De hasonló esetektől eltekintve ez az életforma nem jellemző. Nem azért, mert tiltott, hanem egyszerűen azért, mert nagyon drága. Bár az iszlám jogelvben megengedi, hogy a férfi négy törvényes feleséget tartson, illetve férfiként közeledjen a házában élő rabnőkhöz, ennek anyagi és fizikai terheit gyakorlatilag alig tudja valaki vállalni. Így hát az iszlám világban élő családok zöme monogám. Hogy minden arab nő boldog-e, és elégedett-e ezzel a folyamattal, nehéz megmondani. Az ember egy utazás során döbben csak rá, hogy mennyire hajlamos a saját, eurocentrikus szemüvegén keresztül szemlélni egy eltérő kultúrát. Azt gondoljuk, hogy a nők egész testét fedő bő ruházat és fátyol az elnyomottság szimbóluma. Naivan azt hisszük, hogy a muszlim nők szenvednek sorsuktól, ám ilyenkor nem vesszük figyelembe az ő véleményüket, álláspontjukat erről a kérdésről. Megdöbbentő volt azt tapasztalni Jordániában, az arab világ egyik „legliberálisabb” országában, hogy nem is a férfiak, hanem éppen a nőtársaim viselkedtek velem szemben lenézően. Fenyegető tekinteteket szegeztek rám csupán azért, mert a modern divat szerint voltam felöltözve. Szaúd-Arábiában ezért a viseletért valószínűleg meg is lincseltek volna. Az egész világon elterjedt tévhit, hogy a muszlim nők ki sem léphetnek a házból egész arcukat borító fátyol nélkül. Legtöbben önakaratból és hagyománytiszteletből viselik a fejkendőt, és nem nézik jó szemmel, ha egy másik nő nincs úgy felöltözve, mint ők – talpig feketében. Nagyon tanulságos volt bepillantást nyerni az ottani társadalmi létbe, és meglátni a kendőzetlen valóságot. Még akkor is, ha egy rövid utazás során sok minden igencsak furcsa fénytörésben tűnhet fel az embernek.
Utolsó kommentek